My First Kiss... And More! [by Rina]

Ez a történet a mi édes drága Rikánknak készült karácsonyi ajándék gyanánt. Róla szól, és számtalan kedvence közül azzal, akivel épp volt kedvem írni :D És kicsit belecsempésztem másik kedvencét, a focit is ^. ^

Fandom: EXO

Műfaj: romantikus

Főszereplők: Shin Jungjun (Rika) x Lu Han

Ismered az érzést, mikor valaki betoppan az életedbe és mindent fenekestül felforgat? Ahogy belép az ajtón, ahogy állandóan kisfiús mosolyra húzódik a szája, ahogy a barátaival hülyül... Shin Jungjun pontosan tudta - az egész iskolája tudta -, milyen érzés ez. Tudták, hála egy kínai cserediáknak, aki ugyan már harmadik éve koptatta a suli padját, mivel nem akaródzott hazamennie, de még mindig ugyanolyan elánnal ájultak el a lányok, amerre csak járt. Pláne azon jeles alkalmakkor, mikor a tanintézmény focicsapata, aminek nem mellesleg ő volt a kapitánya, megnyerte az aktuális bajnokságot, meccset, rangadót. Luhan - hogy végre nevén nevezzük szívtiprónkat -, nem titkoltan élvezte népszerűségét. Nem volt nőcsábász, ezt nem lehet ráfogni, és soha nem használta ki "rajongótáborát", viszont pontosan tudta mindenkiről, milyen véleménnyel van róla… legalábbis azt hitte.
Jungjun ugyanis komoly fejtörést okozott neki. Először meglepődött, hogy a lány mennyire ellenséges vele, holott erre semmi oka nem volt, aztán kétségbeesett, végül elkezdte szórakoztatni a dolog. Az igazi okát még csak nem is sejtette - nem úgy vélekedett, mint az egyszeri sorozatfőhős, aki azt, hogy belenyomták a fagylaltot az arcába, a szerelem biztos és félreérthetetlen jelének vette. Pedig Luhan talán még közelebb is járt volna az igazsághoz… Azonban a díjnyertes ötlet itt sem maradt el: azt a nőszemélyt, aki ilyesmire vetemedik, meg kell büntetni, méghozzá jó alaposan. És erre mi a legmegfelelőbb módszer?
Jó alaposan el kell csábítani, lehetőleg úgy, hogy ne szabaduljon. Luhan fejecskéjében ez a brilliáns terv úgy kábé akkor született meg, mikor az első félévet húzta le az iskola falai között. Azóta csak teltek a hónapok, mindketten sokat változtak, Luhan nyomozása közben meglátta a lány jó oldalát, így annak rendje s módja szerint bele is habarodott, Jungjun pedig "a fiúk a korral egyre helyesebbek lesznek" törvény abszolút beteljesülését találta meg a fiúban. Nem tehetett róla, gyengéi voltak a focisták, pláne, ha cukik voltak. Azt viszont teljes szívéből utálta, ha előítéleteket alkotnak róla. Esetleg, ha hiába fáradozik: tehát a figyelemfelkeltés legegyszerűbb módját választotta: nem esett össze, mikor Luhan szeme elé került. És sikerrel járt.
- Szia, Jungjun! - tenyerelt egy szép nap Luhan - minden bátorságát és egy komplett focicsapat támogatását összeszedve - a lány asztalára. Amaz döbbenten nézett rá. Nem volt mindennapos dolog, hogy a fiú beszélgetést kezdeményez egy lánnyal, pláne nem vele. De a húsz kikandikáló focistafej a fiú háta mögött sem volt túlságosan megszokott látvány…
- Őőő...helló?
Luhan elvigyorodott. Nem harapták le a fejét, és ez már sikernek számított.
- Mit csinálsz délután?
A lánynak enyhén szólva is felszaladt a szemöldöke. - Miért érdekel?
- Van délután egy fogadás a város focicsapatjainak a tagjai részére, és kell vinnünk egy partnert is.
Jungjun bólintott.
Hallott már róla, hetek óta ez volt a hot topic a lánymosdóban, mivel az iskola nőnemű populációja - őt magát is beleértve - legnagyobb vágyálmának tartotta, hogy Luhan oldalán libbenhessen a sport elitjei közé.
- Kérlek! Légyszilégyszilégyszi! - A fiú teljesen közel hajolt hozzá, így Jungjun pontosan szemügyre vehette a kapitány csokiszín szemének minden árnyalatát. - A csapat fogadásokat kötött arra, hogy eljössz-e. Kérlek! Szeretném, ha eljönnél - suttogta, majd visszahajolt. Jungjun kieresztette az eddig benntartott levegőjét, amiről ugyan nem tudott, hogy bennmaradt, de végül kikerült. A lány pislogott párat, megemésztette a hallottakat, majd közelebb intette magához Luhant. A fiú engedelmesen odahajolt.
- Szóval fogadtatok rám? - kérdezte enyhe vészjósló tónusban.
- Én nem - mentegetőzött a fiú. - Csak ők.
- Aha. És miben fogadtak?
- Pénzben és piában. Aki nyer, kap egy ezrest, plusz fizetik az italfogyasztását a bulin - vigyorgott Luhan.
- És mi volt az arány?
- Csak Xiumin mondta, hogy eljössz velem - mutatott Luhan a háta mögé. Jungjun oldalra hajolt, hogy lássa az említettet. Egy pufók arcú, mosolygós fiú intett neki vidáman - mellesleg ő is az osztálytársa volt.
- Éértem. Ez esetben elmegyek veled - mosolyodott el Jungjun angyalian.
- Mi?! Ne már! - kiáltott fel egy magas, szőke, gyerekes arcú fiú. - Tisztában vagy vele, hogy Baozi mennyit iszik?
- Igen, osztálykiránduláson volt szerencsém - vigyorgott a lány. - Amúgy nem tudom, mi bajotok. Szerintem tök aranyos olyankor.
- Mindenkit ölelget! - panaszkodott egy barna hajú cukiság, nevén nevezve Byun Baekhyun.
- Én is arról beszélek!
- Na, látjátok, ő szeret engem - ölelte át hirtelen Xiumin a lányt. Jungjun megpaskolta a karját. - Egy ezresbe még amúgy sem halt bele senki.
- Látjátok, ő velem van!
- Fantasztikus - jegyezte meg Luhan szárazon. - Mindazonáltal leköteleznél, ha más randipartnerét ölelgetnéd…
- Féltékenyek vagyunk, Luhan? - társult be Kris a beszélgetésbe, aki amúgy a kosárcsapat kapitánya is volt.
- Te nem, nekem szabad - fonta keresztbe a karját Luhan, mint egy durcás kisgyerek, amitől Jungjun hatalmas késztetést érzett  vigyorgásra. – Amúgy, köszi, srácok, most már leléphettek…
- Finom utalás arra, hogy ha itt maradunk, letépi a tökünket - súgta Xiumin Jungjunnak.
- Húzás!
- Jól van, jól van, itt sem vagyunk! - tápászkodott föl Chen. Jungjun úgy döntött, nem kérdezi meg, miért térdelt a pad elé.
- Szóval - nézett vissza a lánya mosolyogva Luhan -, ha négyre érted megyek, az jó lesz?
Jungjun lassan bólintott. - Megpróbálok addigra elkészülni…
- Remek - ragyogott Luhan. - Akkor négykor! - totyogott el a padja felé, mivel bejött a tanár. Jungjun győztes vigyorral ülte végig a matekórát - több osztálytársa irigykedő, és egy bizonyos személy büszke pillantásaitól kísérve.

Délután négykor a lány idegesen állt az egész alakos tükör előtt. A sminkje tökéletes volt, a cipője minden lány álma - szerencsére Luhan elég magas volt ahhoz, hogy hordhassa. Ez nagy előny volt előző "nagy szerelmével", Jonghyunnal szemben. A kiegészítők is tökéletesen passzoltak.
Csak az az átkozott ruha… Illetve abból is megtalálta  legjobbat. Fekete miniruha volt, az oldalán ezüst strasszokból, lila hímzéssel díszítve kacskaringós minta húzódott felfelé a pántnélküli mellrészhez. Jungjun összes problémája abban állt, hogy nem tudta eldönteni, hogy meddig húzza le a szoknyarészt. Az anyag elég nyúlós volt ahhoz, hogy le tudja húzni a térdéig anélkül, hogy rosszul nézzen ki, elegánsabbnak is hatott, viszont Jungjun gyűlölte a hosszú szoknyákat - és ez az ő szótárában már hosszúnak minősült. Ha feljebb húzta pedig…
Megszólalt a csengő. Jungjun - még cipő nélkül, nehogy kitörje a nyakát - rohant ajtót nyitni. A küszöbén Luhan mosolygott rá. Elegáns volt, angyali. Jungjunnak meglódult a szívverése, ahogy a fiú makulátlan fehér nadrágjában és ingében belépett.
- Szia! - köszönt vidáman a fiú. - Jól nézel ki - mérte végig a lányt. A tekintete hosszabban elidőzött Jungjun formás lábain, a szemében felvillant valami, amit a lány nem tudott hová tenni. Rájött, hogy a próbálgatásnál a "felhúzza" résznél tartott épp, így viszonylag sok szabad felületet hagyott. Megfordult a fejében, hogy Luhan valami nem publikusra gondolt, mikor őt nézte, de ezt két okból vetette el. Az egyik az volt, hogy Luhanról volt szó, a másik pedig, hogy… mivel Luhanról volt szó, ahogy megszólalt, kisfiús lelkesedése és aranyos ábrázata visszatért.
- Indulhatunk?
Jungjun bólintott. - Csak előtte felveszem a cipőmet.
Berohant a szobájába, magához vette retikülét, amelyet barátnője, Micha utolsó három tanórán való nyaggatása hatására előre összepakolta - magában hálát adott a lánynak-, fölkapta a cipőjét, és csatlakozott a nappaliban várakozó fiúhoz. Nem kerülte ugyan el a figyelmét, hogy megint arrafelé bambul, de úgy döntött az előző három év tapasztalatai alapján, hogy Luhan a legkevésbé perverz ember, akit ismer, úgyhogy nem zavartatta magát.
Megérkeztek a fogadásra. Luhan bátorítón átkarolta, aztán Jungjun derekára csúsztatta a kezét.
- Kezdődjék a móka! - jött oda Chen két pohár pezsgővel a kezében. - Tessék, erre szükséged lesz - adta oda az egyik poharat Jungjunnak, a másik tartalmát pedig egy hajtásra megitta.
- Hé, és én? - kérdezte Luhan bosszúsan.
- Te nem kapsz. Te vagy a csapatkapitány, jó példát kell mutatnod.
- Kapok még egyet? - mosolygott Jungjun angyalian Chenre.
- Ez gyors volt - kerekedtek el Luhan szemei, miközben keze véletlenül lejjebb csusszant a lány hátán. - És nem, nem kapsz.
- Na, főnök, ne légy ilyen szigorú - mosolygott Baekhyun a semmiből. - Ha már itt kell szenvednie, legalább hadd érezze jól magát. Igaz, Xiumin? - nézett oldalra barátjára. Amaz bólintott. - Parancsolj, hercegnőm - nyújtott neki egy újabb poharat Xiumin.
- Köszönöm - mosolygott rá Jungjun kedvesen.
- Na, jó. - Luhan megelégelte, hogy a csapattársai próbálják lecsapni a kezéről a randipartnerét, ezért megragadta Jungjun kezét, és elhúzta maga után.
- Ha nagyon unod, mi tárt karokkal várunk - kiáltott utána Baekhyun, Xiumin meg integetett neki.
- Na, jó - fordította magával szembe Luhan Jungjunt. - Tisztázzunk valamit, oké? Te most az ÉN párom vagy, oké?
- O-oké…
- Akkor ne flöltölj a barátaimmal! Vagy a többi focistával. Vagy úgy egyáltalán.
- Őőő… Jó.
- Örülők, hogy ezt megbeszéltük - mosolygott Luhan. - Bemutatlak pár embernek. Nincs flört!
Jungjun még kábán a sokktól bólintott. Nagyon fel sem fogta, Luhan szavait, a tudat, hogy féltékeny volt, épp eléggé zárolta az elméjét. Pont ezért nem is tudott a bájos műmosolynál többet felmutatni Luhan "fontos embereinek". Viszont így azt sem hallotta - Baekhyunnal és Xiuminnal ellenben -, hogy Luhan mindenütt a barátnőjeként mutatja be. Csak amikor Luhan előzetesen figyelmeztette, hogy most különösen jókislány legyen, mert most jönnek a szülei, jutott el a tudatáig, hogy Luhan hogyan is tekint rá. Alaphelyzetben nem is lett volna ellene semmi kifogása. Alaphelyzetben. De első randin (!!!) kapásból a mélyvízbe... Az kicsit sok volt könnyen pánikoló énjének.
- Mi?! A szüleidről nem volt szó!
- Most van - vágta rá Luhan. - Ne aggódj, jó fejek. Imádni fognak.
- Mitől vagy ebben olyan biztos?
- Mindenki imád. Baekhyun, Xiumin, az edző, a csapat többi tagja…
- Te is? - vonta fel vigyorogva a szemöldökét Jungjun. Luhan elpirult. - Én is.
Jungjun mély levegőt vett. - Menjünk!
Annyira nem volt vészes, mint azt Jungjun előre feltételezte.
Luhan anyukája egy tündér volt, és első pillanatra meg lehetett állapítani, hogy a fia külsőre rá ütött. Az apja pedig nagyon kedvesen fogadta a lányt, pláne miután közölte, hogy "Luhan évek óta rólad beszél". Bár megkapta a beosztást a fiától, Jungjun ezek után is remekül szót értett vele.

- Figyelj, mutatok neked egy helyet, jó? - kérdezte Luhan összeesküvő módjára Jungjuntól, mikor végre elszabadultak a beszélgetések végtelen sorától.
Jungjun mosolyogva bólintott. A fiú megragadta a lány kezét, és elkezdte maga után húzni. Egy focipályához mentek. Már sötétedett, így fel voltak kapcsolva a reflektorok.

- Hű! – Jungjun ennyit tudott csak kinyögni. Nagy focirajongó lévén nemegyszer volt már itt, de úgy, hogy senki más nem volt jelen kettőjükön kívül, sokkal hatalmasabbnak tűnt.

- Ide szoktam kijönni gondolkodni. Sokat jelent nekem ez a hely. Itt játszottam az első meccsemet, mint csapatkapitány.

Jungjun emlékezett rá. Ő is kint volt az apjával. Kíváncsi volt az új szerzeményre, akiről tudta, hogy később az osztálytársa lesz. Rögtön belezúgott, nincs mit szépíteni rajta. Az, hogy győzelemre is vitte a csapatot, és szerzett három gólt, csak hab volt a tortán.

- Téged is itt láttalak meg először – ült le Luhan az egyik padra. Jungjunnak elkerekedtek a szemei, de lassan ő is helyet foglalt Luhan mellett. – Tudod, rögtön megtetszettél, ahogy megláttalak. Az elmúlt években mindent megtettem, hogy felkeltsem az érdeklődésedet. De téged nem foglalkoztatott, és mégis… a meccseken éreztem, hogy rám figyelsz. Aztán a múltkor Xiumin azt mondta, hívjalak el ide, hátha én is tetszem neked, és igent mondasz. Erre Baekhyun ellenkezett, és megszületett a fogadás. Úgy tűnt, csak Xiumin bízik bennem.

- És Xiuminnak igaza volt, nem? – kérdezte Jungjun halkan.

- Nem tudom. Igaza volt? – nézett rá Luhan pajkosan, de a szeme komolyságot tükrözött.

Jungjun lesütötte a tekintetét, de bólintott, majd átölelte Luhan nyakát.

- Tetszel. Utálom ezt mondani, mert nem vagyok az a szerelemvallós típus, de nagyon tetszel.

Luhan elmosolyodott.

- Valamit nagyon tudhatok, ha sikerült megtörnöm a makacsságodat – nevetett halkan.

- Valahogy úgy – mosolyodott el Jungjun. – Úgyhogy becsüld meg magad, vili?

- Vili. Jungjun? – fejtette le a lány karjait magáról Luhan, miközben letérdelt a lány elé.

- Tessék? – nézett rá a lány értetlenül.

- Lennél hivatalosan is a barátnőm?

Jungjun mosolya szélesebb nem is lehetett volna. – Igen, nagyon szívesen – borult a fiú nyakába. És akkor, ott, a focipálya lelátóján Jungjun megkapta élete első csókját attól a sráctól, akibe már évek óta szerelmes volt.

- Nézd! – húzódott el Luhan. – Esik a hó!

És valóban, a focipálya reflektorainak köszönhetően látni lehetett, ahogyan hatalmas pelyhekben hullani kezd a hó. Luhan vidáman nézegette a szálldosó hópelyheket. Olyan volt, mint egy kisgyerek, Jungjun mosolyogva nézte.

- Leszel a karácsonyi ajándékom? – húzta magához a lányt Luhan, miközben ráterítette a zakóját.

Jungjun ismét felnevetett, átölelte a fiút, és arra gondolt, hogy ez lesz élete legjobb karácsonya, Luhannal.

Nos, igen.... szóval lehet, hogy ezt nem szeptember közepén kellene kitenni, de jóformán ez az egyetlen kész írásom, és azért milyen pofátlanság lenne már befejezetlen történettel debütálni... ^.^

Kommentelni szabad, sőt, ajánlott! :)

Pusszka: Rina~